"De ki mondhatná meg, mit ajándékoz az emberi léleknek a Sötét Vér? Ez az erényes asszony, aki régi és kegyetlen isteneket imád, a mártírok véréből, a szentek ezreinek részegítő szenvedéséből ivott. Ez, akárcsak David, nem fog könyörögni  a Sötét Ajándokért, és sohase fogadná el."

"Megint a látványos hebehurgyaság és kísérletezés bűnébe estem. Dehát nem is álmodtam, hogy milyen lesz, amikor amúgy istenigazából kivetkőztetnek a hatalmamból. A többiek tudták, tudniuk kell. És hagyták, hogy Marius idejöjjön, tudatni velem az ítéletet: ki vagyok taszítva azért, amit tettem!"

"Nem hiszem el. Több évszázada figyelem érdeklődéssel a kétéves halandókat. Boldogtalanok. Rohangálnak, elesnek, és úgyszólván egyfolytában bőgnek. Utálnak embernek lenni! Mert már akkor tudják, hogy ez valami aljas trükk."

"Az én testem!

Én pedig álltam ott reszkető halandó porhüvelyben, és reszkető kezemből úgy lógott a vég fekete selyem, akár a matador köpenye."

"Úgy éreztem, mintha zsigereim is átvették volna a motorok vibrálását. Émelyítő érzés volt. Pedig nem ilyen fizikai dolgok okozták. Csak arra gondoltam, hogy soha többé nem látom ezt a ragyogó, természetes világosságot. Mostantól csak perceim lesznek belőle szürkületkor, de soha többé nem láthatom a nap elfolyó vérét a recés hullámokon, az arany tündöklést a távoli ablakokban, az eget,  amely olyan tiszta kéken tündököl az utolsó órában, a gomolygó fellegek fölött."

"A kreatúra nem vett tudomást rólam. Hamarosan rájöttem, hogy senkiről sem vesz tudomást. Volt valami már-már elszomorító abban, ahogy ott ült, kissé fölszegve állát, és leplezetlenül élvezte ezt a sötét, meglehetősen közönséges és csúf lokált."

"Menni akartam, megsebzett lelkem úgy érezte, hogy nincsen más vágyam, mint elmenni innen. De megint visszatartott valami. A friss vér félreismerhetetlen, átható szaga. A kápolnából jött, és nem a Gretchenben lüktető vér volt, hanem olyan vér, ami friss sebből folyik. Addig húzódtam közelebb, vigyázva, nehogy zajt csapjak, amíg ott nem álltam az ajtóban. A szag erősödött. Aztán megláttam, hogy a tenyeréből vér csepeg. Láttam a padlón amint apró csermelyként csordogál a lábából."

"De Lestat, miért mondasz ilyet, hogy elveszítettél? -kérdezte fojtott hévvel. -Miért kellene meghalnom azért, hogy szeresselek? -összeszorította a száját, hogy megfékezze hirtelen felindulását. -Miért kellene ezt az árat fizetnem, főleg most, mikor élőbb vagyok, mint valaha? Egek Ura, csak felfogod micsoda hatalmas dolog történt! Újjászülettem!"

"Te figyelmeztettél, édes öreg barátom, régi szeretőm, hogy nem is igazán akarok ember lenni. Hogy álom az egész, amit hazugságokból, ostoba önáltatásból és kevélységből szőttem."

"Undorodom tőled! -súgtam rekedten- El kellene pusztítsalak! Be kellene fejeznem, amit akkor kezdtem, amikor megteremtettelek! Porrá kellene, hogy égesselek, aztán pedig a szélbe szórnám a hamvaidat! Tudod, hogy képes lennék rá! Fél kézzel, ahogy a halandók mondják! Úgy elhamvasztanálak, ahogy a házadat! Semmi se menthetne meg! Az égvilágon semmi!"

"Mégse tudtam bántani. Magam se értettem, hogy fenyegetőzhetek, ilyen otrombán és gyáván. Én magam sose tettem volna kárt Claudiában. Ó, csinálni valamit a semmiből, az más. Belevágni valamibe, aztán ahogy esik úgy puffan, azt is lehet. De bosszút állni? Ó meddő, csúnya ízléstelen bosszúállás! Mi közöm nekem ahhoz?"

"Dehogynem tehetem. Meg is fogom tenni. Méghozzá most. Mindig mondtam, hogy gonosz vagyok. Maga az ördög vagyok. A Faustod ördöge, a látomásod ördöge, az álombeli tigrisem!"

"Úgyse engedem, hogy meghalj. Miért nem szólítod régi brazíliai szellemeidet? Nem emlékszel hogy kell, mi? Nem mered. Nos, azzal se mennél az égvilágon semmire, ha mernéd."

"Hazudtam, David. Hazudok magamnak és másoknak. Erre tanított meg rövid kirándulásom az emberi húsba. Hazug vagyok. Ámulatba ejtesz, David. Haragszol, nagyon haragszol, de nem félsz. Olyan vagy, mint én, David. Egyedül benned és Claudiában van meg igazán az én erőm."

"Te nyomorult, hazug féreg! Azért csináltad, mert kegyetlen vagy és aljas. Azért csináltad, mert dugába dőlt a kis kísérleted a testtolvajjal, és mikor nekem jutott az ifjúságnak ez a csodája, meg az újjászületés, evett a méreg, hogy így is lehet, hogy nekem hasznom van abból, amiben te csak szenvedtél!"

"Claudia már nem igazi emlék volt, hanem lázálom. Ő ült a dzsungelkórházban, ő állt a georgetown-i napfényben, az ő kísértete futkosott a Notre Dame-ban. Az életben sose volt lelkiismeretem. Claudia, az én könyörtelen Claudiám ugyan nem. Micsoda álom! Ez csak álom."

"Igen, mondani kell valamit-az istenért, Claudiáért-, kellően sötétre satírozva, hogy tévedés ne essék; hogy felmetszhessem az iszonyat kelevényét.

De nem tudtam.

Egyáltalán kell itt még mondani valamit?

A mesét elmeséltem."