A lelkek a Sheolban élnek, ami sötétséget, homályt jelent.

 Minden lélek szeret valamit, nincs olyan, hogy egy lélek ne szeressen semmit, vannak olyanok akik olyan dolgot szeretnek ami gondolatukban létezik.

Akik legközelebb vannak a földhöz:

A leggonoszabb lelkek, akik képesek birtokolni (pl. élő embert birtokolni és beszélni helyettük; képesek étel-ital fogyasztására).
Valamint azok a lelkek akik nem tudják elfogadni halálukat. Az ilyen lelkek csak verekednek egymással, kiabálnak, sírdogálnak. Ők sosem látták meg Memnochot.
Sok lélek nem értette meg, nem vette észre, hogy meghalt és más lelkeket sem láttak. Azt hitték a világ  ellenük fordult. Nem tudták, hogy láthatatlanok.
 Voltak akik annyira legyengültek, hogy meghaltak.
Egyesek isteneknek hitték magukat, megint mások jól tudták, hogy nem istenek, hiába imádkoznak hozzájuk az élők.

Voltak jó lelkek is, akik csöndesek voltak, békések, elfogadták a halálukat. Csak megfigyelték a Földet, segítettek azoknak, akiknek szükségük volt rájuk, meghallgatták az imákat.
A jobb lelkek közül sokan már olyan régen vannak a Sheolban, hogy nem foglalkoznak már az élet értelmével, a földi teremtményekkel, csak saját rokonságukat, népüket figyelik és szomorkodnak, hogy nem tudnak segíteni. Nagyon nehéz felkelteni az érdeklődésüket más téma iránt. Isten egyáltalán nem érdekelte őket. Már rég nem keresték a húst, mert ha már régen egyszer/többször már újjászülettek rájöttek, hogy új életükbe nem vihették át az előző életükben megszerzett tudást, új életükben nem emlékeztek a régire. Tehát nincs értelme újjászületniük. Inkább figyelték a földi teremtményeket (rokonaikat, nemzetüket) és lelkek maradtak, mert ezt a létet jól ismerték. A teremtmények figyelése boldogság volt számukra.
Sok lélek megértette Isten munkáját, csodálatosnak tartották, a harmóniát, a teremtményeket, de közülük sokan, ha választhattak volna nem születtek volna meg, mert az életet ugyan csodálatosnak, de a halált nagyon szomorúnak tartották. Vannak fényes, teljesen antropomorf lelkek (annyira tiszták, hogy látható melyikük férfi, melyikük nő), akik teljesen különböznek a többi lélektől, mert nagyon boldogak. Együttlehetnek a szeretteikkel és már nem neheztelnek Istenre, elfogadták sorsukat.
Az utóbbiakat Memnoch elvitte a Mennyországba. A lelkek magukkal vitték a boldog gondolataikat, érzéseiket és „kivetítették” így keletkeztek fák, folyók, kastélyok stb. a Mennyországban.