Második rész

"Ahá!...., mondta. Olyan, mint amit én csinálok most veled: megbántalak...ez is a gyilkolás halovány árnyéka? Igen, hölgyem, feleltem. Azt hiszem, ez a helyes megállapítás!"

"Bravó! mondtam röviden, kétségbeesve és ahogy kimondtam, természetesen rögtön visszhangozta a szót. Ez mindennél jobban feldühített, mégis azon kaptam magam, hogy bár minden pórusomból ömlik a verejték és lábam hevesen remeg, szám tétova mosolyra húzódik. Ő is mosolygott, de tekintetéből, az enyémmel ellentétben, állatias kegyetlenség áradt, és így e pusztán gépies mosoly baljós hatást keltett."

"Sarlatán, mondtam éles hangon. Pojáca. Ez a szó elnémította. Elhalt az ajkán, ahogy kimondta, és az arca megkeményedett."

"Megijesztett volna, ha nem olyan nyugodt, ha az arckifejezése nem oly távolba merengő, oly álmodozó. Úgy tűnt, már hosszú ideje áll a falnál és a szeme se rebbent, amikor észrevettük és odamentünk hozzá. Ha nem őrá figyelek minden idegszálammal, valószínűleg megkönnyebbülést éreztem volna, hogy nem a magas, fekete hajú vámpír áll ott, de akkor nem gondoltam erre. Bágyadtan szemügyre vette Claudiát, és eszébe sem jutott leplezni kíváncsiságát, ahogy az emberek teszik."

"Ez nem igaz. Mert, ha nincs Isten, mi vagyunk a világegyetem legtudatosabb lényei, csak mi tudunk az idő múlásáról, s az emberi élet minden percének értékéről. Hogy egy ember holnap hal-e meg, vagy az utána következő nap, vagy végülis....nem számít. Mert, ha nincs Isten ez az élet...minden másodperce...az egyetlen, amink van."

"Csodálkozva néztem rá. Aztán felfogtam. Beigazolódott, amitől mindig is tartottam: magányosság és reménytelenség az osztályrészem. Minden úgy megy tovább, mint eddig, végtelenül. Kutatásom véget ért."

"Képtelenségnek éreztem, hogy Lestat-nak meg kellett halnia, ha ugyan meghalt; emlékezetemben most még kedvesebbnek tűnt a lénye, mint valaha. Elveszett volt, mint mi valamennyien. Nem féltékeny őrzője valamiféle tudásnak, amelyet félt megosztani. Nem tudott semmit. Semmi sem volt, amit tudni érdemes."

"Ebben a házban tizenöt vámpír van, s féltékenyen ragaszkodnak ehhez a számhoz. A gyenge vámpíroktól félnek: ezt is hadd mondjam meg. Nyilvánvaló a számukra, hogy valami hiba van benned: túl sokat érzel és gondolkozol."

"Ne fordítsd el a fejed! Elegem van a szenvedésedből! Semmit sem értessz. A gonoszságod abban áll, hogy nem tusz gonosz lenni , és ezért nekem kell szenvednem. Nem tűröm ezt tovább!"

"Nem fogta fel, hogy ez nem kísérlet, s ahogy fiatal vámpírfogait az aranykeretes tükörre vicsorította, láttam, hogy teljesen őrült. De még mindig nem tudatosott bennem, hogy mennyire őrült, s mennyire hozzászokott az álmodozáshoz; ez az asszony nem fog a valóság után kiáltani, inkább a valóságot igazítja az álmokhoz; olyan manó, aki forgó rokkakerekét a világ gizgazával táplálja, hogy megteremthesse saját mindenségének szövedékét."

"És itt van Armand, ez a hatalom, ez a szívet tépő világosság. De őt elválasztja tőlem valami-üvegfal van közöttünk. Kezembe fogva Claudia játékos kezét, megbocsátja, hogy én én vagyok; az, akit gyűlöl és szeret, de közben semmit sem érez."

"Semmi emberi nem volt benne, kellemes arcvonásaival és sötét hajával együtt is rettenetes angyalnak tűnt, mely csak felületes hasonlóságot mutat velünk, többiekkel. Mérték után készült kabátja káprázat. Bár jobban vonzott, mint bármelyik élőlény Claudia kivételével, izgatottságomban volt valami más is, ami félelemre hasonlított."

"Nem, rád kellett várnom, a te jöttödet kellett figyelnem. És most harcolni fogok érted. Látod, milyen könyörtelen vagyok a szerelemben? Ezt érted szerelmen?"

"Csak az égett el, ami élt- a haj nem, a hosszú üres bársonyruha sem, a csipkeszegélyű vérfoltos fehér ingecske sem. A koromtól fekete, megégett és összezsugorodott valamin, ami Madeleine volt, még felismerhetőek voltak az arcának vonásai és a kéz, amely a gyereket fogta, épen maradt, akár egy múmia keze. Ám a gyerek, az örök gyerek, az én Claudiám, hamuvá lett."

"Mindennek a lényege a saját passzivitásom, és ez az igazi gonosz. A gyengeségem, hogy nem tudok szakítani a megromlott, ostoba erkölccsel, ez a szörnyű büszkeség!"

"A társaság legnagyobb része meghalt, ehhez nem fért kétség. De miért nem voltak emberi őrszemek? Biztos voltam benne, hogy Santiago őrüket emlegetett, s én feltételeztem, hogy a jegyszedők és az ajtónállók látták el ezt a feladatot is. Felkészültem rá, hogy szembeszálljak velük. De nem voltak ott. Különös és nyugtalanító."

"Igen, mondtam halkan Armand-nak, a gonoszság végső diadala, hogy mi ketten képesek vagyunk szeretni egymást. Ki más érezne akár csak morzsányi szeretetet, morzsányi szánalmat vagy könyörületet irántunk? Ki lenne az, aki nem pusztítana el bennünket, ha úgy ismerne, mint mi egymást? De mi mégis szeretni tudjuk egymást."

"Azelőtt a művészet az emberi szív mélyebb megértését ígérte. Az emberi szív most már nem jelentett számomra semmit. Nem vetettem meg, egyszerűen elfelejtettem."

"Sokáig azt hittem, hogy Claudia halála vetett véget minden változásnak. Hogy ha Claudia és Madeleine biztonságban eltávoztak volna Párizsból, másképp alakulnak köztem és Armand között a dolgok. Szerethetnék és vágyakozhatnék újra, törekedhetnék az emberi élet valamiféle látszatára, ami gazdag és változatos, ám ugyanakkor természetellenes."

"Lestat, az igazat megvallva, olyan érzéseket keltette bennem, amelyeket nem óhajtottam senkivel sem közölni, s amelyeket Claudia halála ellenére el akartam felejteni. Gyűlölet nem szerepelt közöttük."

"Akkor láttam meg, hogy a homályban több macska bolyhos teteme hever szanaszét a porban. Módfelett meglepő dolog, mivel a vámpír éppúgy nem tudja elviselni, hogy megölt áldozatai közelében legyen, mint ahogy semmilyen emlős nem marad azon a helyen, ahol ürülékét hagyta."

"Döbbenten ismertem rá arra a szemre, a szőke haj mély hullámának árnyéka alatt. De hallani azt a síránkozó hangot, látni azt a hajlott, remegő hátat!...."

"Te pedig olyan hideg vagy, olyan távoli, mint azok a vonalakból és formákból álló furcsa modern festmények, amelyeket képtelen vagyok szeretni vagy érteni, olyan idegen vagy számomra, mint ennek az új korszaknak a mechanikus, minden emberi formát nélkülöző szobrai. Didergek, amikor veled vagyok Szemedbe nézek, de nem látom magam benne..."

" Olyan helyen akartam lenni, ahol semmi sem ismerős számomra. És semmi sem fontos. És ezzel vége. Nincs tovább."